A hosszú távú repülés varázsa
Vannak, akiknek életre szóló élmény, s vannak olyanok is, akiknek nyűg és sok-sok órás kínlódás egy zárt tubusban. Ez a hosszú távú repülés, amit a németek langstrecke, az angolok pedig longhaul névvel illetnek. Többnyire az ötezer kilométernél hosszabb repülések tartoznak ebbe a körbe, s jó esetben a légitársaságok széles törzsű gépekkel repülnek ilyen távolságokat.
Eddig négy alkalommal repültem hosszabb távra, s én szerencsésnek érzem magamat, hogy óriásgépekkel is utazhattam. Az interkontinentális útvonalakon, turista osztályon nagyon igen fárasztó egy közel tíz, de megesik, hogy akár húsznál is több órás repülés. Egy kis ülésben, órákon át mozdulatlanul ülve lassan telnek az órák. Hiába szolgálnak fel a repülés során több alkalommal is finom ételeket, italokat, s hiába a manapság már szinte minden légitársaság gépein alkalmazott, s teljesen egyénre szabott szórakoztató és tájékoztató rendszer, a turista osztályon ülő utasoknak fárasztó és nehéz időszak egy-egy ilyen utazás. Ha ablaknál ül az ember, akkor ugyan órákon át gyönyörködhet a gép alatt elsuhanó tájakon, s szinte egy véget nem érő, élő földrajz órán érezheti magát. Ezzel szemben, ha a biológiai szükséglete úgy kívánja, akkor jobb esetben egy, rosszabb esetben két mellette ülős utastársán átmászva indulhat csak el fedélzeti illemhely felé. A helyzet nem egyszerű: a repülőgépen lévő száraz levegő miatt jobb, ha több folyadékot fogyaszt az ember, emiatt viszont gyakrabban kell WC felé venni az irányt. Mondhatni, hogy ördögi kör, s nehéz az optimális megoldást megtalálni. A gyakrabban utazók ilyenkor folyosó melletti ülést választanak, ami nagyobb lábteret és könnyebb mozgási lehetőséget biztosít. Megrögzött bámészkodóként minden eddigi nagyobb utamnál az ablak melletti ülést választottam, amit nem bántam meg, mert a látvány kárpótolt minden nehézségért. A mai széles törzsű –kétfolyosós- utasszállító gépeken minden ülés háttámlájában van egy kis képernyő, amit az ülés karfájában elhelyezett kapcsolóval lehet működtetni. Természetesen minden utas induláskor kap egy kis fejhallgatót, amit az ülése karfájában levő aljzathoz csatlakoztathat. Az ülés előtti képernyőn lehet filmeket nézni, számítógépes játékokkal játszani, vagy éppen a repülési adatokat figyelni. Sok gépen a külső fedélzeti kamera adása is figyelemmel követhető, s persze egyre elterjedtebb a gépen elérhető wifi is.
Első hosszú távú utamon egy Boeing B-767-300 géppel repültem. A gépen nem volt egyéni szórakoztató rendszer, csupán a folyosók felett elhelyezett monitorokon mentek filmek, vagy éppen repülési adatok. A gépen összesen hatvan utas volt, s így kényelmesen lehetett sétálgatni, mozogni, nézelődni. A nyolc órás út bár fárasztó, de élmény teli volt.
Hainan Airlines B-767-300ER utastere, 2+3+2 ülés van egy sorban.
B-767-300ER konyhája
kínai stewardess...
... és amit felszolgált.
Mindenhol jó, de legjobb otthon. Napkelte Ferihegyen érkezés után.
Később néhány alkalommal volt szerencsém a legnépszerűbb széles törzsű géphez, a Boeing B-777-200-asához, vagy népszerű nevén a Triplaheteshez is. A gép üléselrendezése turista osztályon 3+3+3, s minden üléshez tartozik egy-egy személyi monitor is. Nagy gép, nagy távolság, nagy idő, nagy fáradság, s persze nagy élmény.
Az Alitalia Triplahetese...
...és annak utastere.
Naplemente az Egyenlítő felett.
Monaco látványa a gép ablakából.
Francia stewardess munka közben.
Szibéria felett
B-777-200ER turista osztály
Kedves ajándék a személyzettől.
A csúcs persze a Jumbo volt. Egyszer adatott meg, hogy Jumboval repülhessek, s életem egyik legnagyobb repülős élménye volt. Párizs-Szöul a Korean Air-rel. A gyönyörű kék gépre Mona Lisa volt felfestve, a fedélzet pedig magával ragadóan szép volt a kedves és csinos koreai stewardessekről nem is beszélve. Esős, esti felszállás Párizsból, majd hosszú órák Oroszország felett, napsütésben láthattam a Bajkál-tavat és Szibéria hófedte hegyeit, aztán jött Mongólia, Kína és leszállás Szöulba a Sárga-tenger felől…
Jumbo utastér
Felszállás Párizsból
Alattunk a Bajkál-tó
Szibéria
Leszállás közben a koreai partok felett.
Mona Lisa Szöulban
Mostanában, reptéri emberként a hosszútáv egy kicsit mást jelent számomra, de nem bánom. Egy-egy nagyobb gép hosszabb útra való előkészítése és járatkezelése több munkával, de több élménnyel jár. A jelenlegi cégemnél a német Condor Boeing B-767-300-as gépein is dolgozunk. Népszerű, távoli célállomásokra repülnek a koros, de megbízható gépek. Sok olyan utas repül ezekkel a járatokkal, aki egy másik városból érkezik Münchenbe. E gépeknél ez jelenti a legnagyobb nehézséget, mert egy-egy érkező gép késése, hatással van az interkontinentális járat indulására. Ilyen esetben a kapitány vagy a légitársaság dönt arról, hogy várhatunk-e, s ha igen, akkor mennyit az önhibájukon kívül késve érkező utasokra. Tapasztalatom szerint kb. félóra az a késési idő, amit a légitársaság elfogad ilyen esetekben. Ilyenkor persze van rohanás, idegeskedés, véget nem érő telefonálgatás, de végül minden a helyére kerül, s jöhet a pushback –aminek egy nagy gépnél egészen különleges hangulata van a betonon-, majd a felszállás, s kilenc-tíz óra múlva a landolás Havannában, Punta Canan, Cancúnban, Halifaxban, vagy éppen Namíbia fővárosában, Windhoekban.
Condor B-767-300ER pilótafülke
Condor B-767-300ER, irány Havanna
