Könnycseppek egy fehér-zöld csapatért
Gyerekkoromban lila-fehér szurkolóként még láttam Dunaújvárosban Törőt táncolni, majd évekkel később Kercsó Árpád idején a piros-fehér színekért dobogott a szívem. Nem gondoltam, hogy valaha is egy kiváló fehér-zöld csapat miatt ejtek majd könnycseppeket.
Tegnap este éppen a facebookon böngésztem, amikor egyik ismerősöm –aki utaskísérő a Transaviánál- posztolt egy cikket az idővonalán. A cikk sokkolt, mert az arról szólt, hogy másfél után az idei nyári menetrendet követően bezárja müncheni bázisát a holland fapados légitársaság. Váratlanul ért a hír, s egyáltalán nem számítottam rá, mint később kiderült a cégnél dolgozó barátaim és ismerőseim sem. Az a társaság, amelyikkel nap, mint nap találkoztam, beszélgettem, kávéztam, s együtt dolgoztam, egyszer csak el fog menni innen. Olyan valószínűtlennek, hihetetlennek tűnt a dolog. Miért pont ők, amikor velük a legjobb dolgozni, s miért pont ők, amikor ők a legkedvesebbek és mindig kaptunk tőlük jó szót, biztatást, köszönetet? Annyira, de annyira fáj! Amikor egy-egy műszak elején láttam a napi „műsoromat” és HV járatszámot is találtam benne, akkor tudtam, hogy aznap legalább egy jó gépem biztosan lesz. Talán túl jó volt, hogy ők is velünk dolgoztak itt! Persze tudom, hogy a pénz nagy úr és hatalmas a verseny a légitársaságok között, de mégis… És a magyarok, akik ennél a cégnél dolgoztak: a kapitány, akivel minden egyes járat külön élmény volt, a purserek, akikkel félszavakból is értettük egymást. És természetesen a többi személyzet: különböző nemzetek lányai, fiai, akikkel egy közös célért dolgoztunk. Holland, lengyel, német, szlovák és török kollégák, akikkel könnyen megtaláltuk a közös hangot. Elmondhatatlanul fognak majd hiányozni!
Boeing 737-700 Mallorcáról jött, Berlinbe ment. Kár, hogy ősztől nem lesz itt!
Ma, amikor beértem a reptérre, összefutottam a Transavia egyik müncheni vezetőjével. Egymásra néztünk és mondanunk sem kellett mit gondolunk, ugyanazon járt az eszünk. Ahogy elmondta, ők sem tudtak a várható döntésről, s nagyon meglepte az egész társaságot. Később, a közvetlen munkatársaimmal találkozva természetesen téma volt a fehér-zöldek távozása és kivétel nélkül, mindenki nagyon sajnálja őket. Mindenkinek az volt az első kérdése, hogy vajon miért. A választ persze nem tudjuk, legfeljebb találgatni tudunk. Lehet, hogy megijedtek a Lufthansa fapadosának, az Eurowingsnek a müncheni megjelenésétől, mely nagyjából ugyanazokra a célállomásokra kínál majd olcsó jegyeket, ahova ők repülnek, s emiatt nem vállalták a versenyt. Nem tudjuk, csak találgatunk és szomorkodunk…
Az élet nem állt meg és szép napos időben egy Pegazus géppel kezdtem mai munkámat. Az Airbus 320-as Isztambulból jött és oda is ment vissza. Nem volt túl egyszerű járat, mert két koporsó is volt a rakterében, s az utasok közül az utolsó kettőnek fizetnie kellett a túl sok csomagja miatt. Sokáig nem tudtuk értésükre adni, hogy mi a teendőjük, mert nem beszéltek sem németül, sem angolul. Egy másik török utas volt a segítségünkre, aki alkalmi tolmácsunkká szegődött. Végül happy end és időben indult el a gép. A török személyzettel ma is élmény volt a közös munka. Kedvesek és jóindulatúak voltak.
Török Airbus után angol Embraer. Cardiffból jött a brit fapados Flybe gépe kis késéssel. Viszonylag gyorsan megfordítottuk és fehér-kék kéthajtóművest, s a pilóták elégedetten köszöntek el tőlünk.
A nap végén egy Transavia gép. Mallorcáról jött és Berlinbe ment tovább. Amikor érkezés után kinyílt a gép ajtaja, a purserrel azonnal a tegnap este történtekről kezdtünk beszélgetni. A személyzet valamennyi tagjának az arcán látszott a szomorúság, s ez teljesen érthető is volt. Remek gates és rakodó kollégáimnak köszönhetően hét perccel korábban tudott a gép elindulni a német főváros felé…
