Csomagrakodás: Vége!
Egy korábbi posztomban már írtam róla, hogy szeptember közepétől rámpásként dolgozom, de mellékállásban továbbra is a csomagokat rakodtam. Eredetileg azt terveztem, hogy május végéig egy két munkát együtt fogom végezni, de az élet közbeszólt. Néhány hete kiderült, hogy a nehéz fizikai munka lágyéksérvet okozott, amit operálni kell. A tervezett műtétről tájékoztattam a mellékállást adó munkaadómat, aki a lehető legegyszerűbb döntést hozta: "közös megegyezéssel" megszüntette a munkaszerződésemet. Amikor 2013. április 22-én először beléptem beléptem a kofferájba, tudtam, hogy nem onnan fogok nyugdíjba menni, s azt gondoltam addig csinálom, amíg nem lesz jobb lehetőségem. Az elmúlt huszonegy hónap során sok-sok munka mellett nagyszerű -főleg- magyar barátokra tettem szert, viszont mindig éreztem, hogy eljön majd az az idő, amikor fizikailag nem fogom már bírni a terhelést. Sajnos korábban mint gondoltam, de a szervezetem jelezte, hogy túl sok volt neki és javításra szorul, amit csak szervizben lehet elvégezni...
Az esetem egyik tanulsága, hogy senkinek ne legyenek illúziói: csak addig van itt/ott ránk szükség, amíg az erőnk és az egészségünk bírja ezt a fajta igen nehéz fizikai munkát. Nem a tudásunk, hanem a kezünk kell nekik. Ha valaki tovább akar innen lépni, azt addig kell neki megtenni, amíg az egészsége engedi. A rendszer számára mi számok vagyunk, s csak az a fontos, hogy mindig rendelkezésre álljon annyi szorgos kéz, amennyi a gépek berakodásához szükséges. Ennek ellenére, hogy a búcsúm nem úgy sikerült, ahogy terveztem, alapvetően jó emlékekkel távozok a csomagok világából: A közvetítő és az fmg-s cégnek köszönhetem, hogy egyáltalán vissza tudtam jönni a reptérre, s megismertem azokat a cégeket és embereket, akikkel az elkövetkező időszakot érdemes terveznem. Mindig különös tisztelettel fogok gondolni azokra a magyar kollégáimra, akikkel együtt raktuk csomagokat. Respekt nekik!
A búcsú tegnap volt vált ténylegessé, amikor leadtam nálam levő munkaruhákat és a szekrényem kulcsát.
