Út a rámpáig, életem egyik legnehezebb időszaka...
2010. őszén éreztem először úgy, hogy a jövőmbe mutató terveim eléréséhez otthon egyre kisebb esélyem van. Ezért nem hibáztatok senkit sem: egyszerűen nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy évekkel korábban elterveztem. Tisztában voltam azzal, hogy ha külföldön szeretnék munkát vállalni, ahhoz nyelvtudás és ott is használható képesítés kell. Hiába volt, otthon több -nem is rossz- diplomám, nem voltak illúzióim: külföldön nem tudom őket használni, mert nincs megfelelő nyelvismeretem. Több lehetséges ország (Anglia, Finnország, Svédország) is szóba jött a külföldi munkavállalást illetően, s végül Bajorország mellett döntöttem, így 2011. januárjától másfél éven keresztül hetente két alkalommal német órára jártam. A másfél év német nyelvtanulás az elinduláshoz elég volt. 2011. szeptemberében adódott a kérdés, hogy ha kimegyek Németországba, akkor milyen munkát vállaljak. Gyerekkori álmom volt, hogy a légi közlekedés területén dolgozhassak így ezzel kapcsolatos tanfolyamok keresésebe fogtam. Hetekig bújtam az különféle internetes oldalakat, s több hatóságot, reptéri céget is megkerestem míg találtam egy vállalkozást, amelyik légiforgalmi tiszteket, azaz rámpásokat képez. 2012. februárjában indult a tanfolyam, s júniusban kaptam meg a szakszolgálati engedélyemet. Azt gondoltam, hogy angol és német tudással + szakszolgálati engedéllyel el tudok majd helyezkedni valamelyik német reptéren, de tévedtem. Rámpásokat itt-ott kerestek, de csak gyakorlattal. Gyakorlat és helyismeret nélkül rakodói munkát találtam, s így helyezkedtem el első munkahelyemen a Swissport & Losch nevű cégnél. Háromhetes tanfolyam és néhány vizsga letétele után álltam munkába, s két nap után kiderült, hogy fizikailag nem bírom a terhelést. A kisebb gépek rakterében csak térden állva lehet dolgozni, ez pedig nem ment. Nem volt más választásom, fel kellett mondanom a cégemnél.
Szerencsémre egy másik reptéri vállalatnál éppen felvétel volt, így lettem repülőgép-takarító. Ugyan nem ez volt álmaim állása, de egy hétig tetszett a munka: olyan gépek fedélzetére dolgozhattam, amilyeneket korábban csak képeken láttam. Legnagyobb élményem az Emirates A-380-as Szuperjumbója volt. A takarítás fizikailag nem volt nagyon megerőltető és viszonylag jól is fizetett. Az első hét eltelte után bekerültem az állandó éjszakás csoportba. Először azt mondták, hogy csak egy-két hétig kell éjszaka dolgozni, utána viszont jött a kiábrándító valóság: a későbbiekben is csak éjszakás műszakjaim lesznek. Ez azt jelentette, hogy hét-három-hét-négy (munka-szünet) munkarendben 15.30-02.30 között kellett dolgozni fél óra pihenővel -főleg Lufthansa gépeken. Minden műszakra esett egy A-340-600-as gép, amit nagyon nehéz volt kitakarítani: 11 WC, tíz kisebb-nagyobb konyha, 370 ülés, két hosszú folyosó. A nagy gép után jöttek az éjszakás gépek. Ezeket mindig teljesen ki kellett takarítani: az összes hulladékot -ami volt bőven-, levittük a fedélzetről, s ezen kívül felmostuk a vizes blokkokat és a konyhákat, felporszívóztuk az utasteret, s az ülések háttámlájában lévő kiadványokat előírt sorrendbe raktuk. Hónap végén pedig az összes fedélzeti magazint ki kellett cserélni. Gyakran dolgoztunk a hangárokban éjszakai javításon álló gépeken is. Ilyenkor egyik gépről le, másik gépre fel -szünet nélkül. Nagyon nehéz volt. A munka végeztével fél négy körül kerültem ágyba, s másnap kettő óra körül már autóba ültem, s mentem vissza a reptérre...
Takarítás: állandó éjszakás műszak
Az állandó éjszakázás + takarítás+ munkakörülmények okán egy hónap után elkezdtem más munka után nézni. Több céghez is jelentkeztem, s végül a reptéri éttermek nagy részét üzemeltető Allresto nevű cégnél kötöttem ki raktári komissziósként. Az Allrestonál havi fix fizetést ígértek úgy, hogy egy hetet egy reptér melletti élelmiszer raktárban, egy hetet pedig a reptéri éttermekben kell dolgozni. Az indulás nem volt könnyű, a folytatás pedig -életem egyik legnehezebb időszaka, amit senkinek sem kívánok. A második munkanapom után München felé autóztam, amikor öreg kis Twingomnak elfolyt a hűtővize és megfőztem a motorját. (Nem jelezte a műszer, hogy kevés a hűtővíz.) Münchent még elértem,de ott megadta magát és egy centit sem ment tovább... Azt gondoltam, hogy ott a vég, de voltak barátaim akik segítségemre voltak: Egy korábbi magyar kollégám hazavontatott Wolfersdorfba, egy volt tankörtársam, pedig adott egy biciklit, hogy másnap be tudjak menni dolgozni. Otthoni szerelőm, pedig felajánlotta, hogy kihoz nekem egy motort az autómba, amit a lakásom előtt beszerel... Másnap hajnalban bringával mentem dolgozni, s utána pár napra béreltem egy autót, amíg megérkeztek hazai szerelőim...
Kis Twingom az Allresto schwaigi rakára előtt. Nehéz időszak volt.
Az Allrestonál nem jártam sikerrel: minden nap hajnal háromra jártam dolgozni, s mindig a raktárba, a reptérre pedig sohasem. A munka viszonylag egyszerű volt: élelmiszereket kellett komissziózni. Kaptam egy listát, amire fel volt írva, hogy melyik étteremnek mennyi italt és élelmiszert kell kiszállítani, s azokat egy kocsira kellett felraknom. A munka egyszerűsége ellenére képtelen voltam pontosan dolgozni. Mindig fáradt voltam és nem volt áruismeretem sem. Néhány hét elteltével ismét álláskeresésbe kezdtem. 2012. decembere volt ekkor. Hideg, fagyos reggelek, nehéz, korai munka és rettenetesen hiányzott a családom. Normális internetem sem volt még, így sokat telefonáltam haza. A feleségem tartotta bennem a lelket. Korábban nem gondoltam, hogy valaha ilyen nehéz helyzetbe kerülök majd...
Január elején új embereket vettek fel a raktárba, amiből arra következtettem, hogy előbb-utóbb nem lesz rám szükség. Az év első három hónapjában mindig kisebb a reptér forgalma, s az ottani éttermek fogyasztása is. Január első hetének végén nem volt kiírva az üzenőre a harmadik heti műszakbeosztás, ami tovább erősítette bennem azt, hogy nem sokáig maradhatok. Közben váratlanul találtam egy új munkahelyet: A reptérre keresett egy közvetítő cég targoncásokat, ahova beadtam a jelentkezésemet -és felvettek. A szerződés aláírásakor kiderült, hogy nem a reptérre hanem egy raktárba, s nem a targoncást, hanem komisszióst kerestek. Ennek ellenére örültem, hogy el tudok menni az Allresto-tól. Február elsejétől élt az új szerződésem. Arra gondoltam, hogy január végéig maradok a régi helyemen, s már meg is írtam a felmondásomat, de allrestos főnököm megelőzött: január 16-án magához hívott és közölte, hogy január 21-étől ki vagyok rúgva, utolsó munkanapom január 17. Bár volt már új munkám, mégis rosszul esett, hogy kitettek. Vártam az újabb raktári időszakot, ami az allrestonál is keservesebb lett.
A "Idő pénz" nevű közvetítő cég Erdingbe közvetített ki egy neves gyümölcslé gyár mellett található italraktárba. Főleg Coca Cola termékeket rakodtunk. Pár nap alatt "beletanultam" a munkába, s becsületesen csináltam. A fizetésem olyan kevés volt, hogy még a rezsimet sem fedezte. Kezdettől fogva átmenetinek gondoltam ezt a munkahelyet -is. A raktári világot egy életre sikerült megutálnom. Nagyon sokat kellett dolgozni - nagyon kevés pénzért. Egyáltalán nem érte meg. Úgy tudtam kicsit egyensúlyba hozni a pénzügyeimet, hogy mellékállást - minijobot- vállaltam egy benzinkúton. Ez a munka árufeltöltésből, takarításból, és éttermi kisegítésből állt. Szerettem a benzinkúton dolgozni, mert jó munkatársaim voltak és viszonylag jól is kerestem- viszont szinte egyáltalán nem maradt pihenő időm. Volt olyan időszak, amikor harminc napot dolgoztam szünet nélkül: hétköznapokon raktár, hétvégeken benzinkút. Egyszer pont a benzinkút felé autóztam, amikor megállított két rendőr közúti ellenőrzés céljából. Minden papírom rendben volt, de nem tetszett nekik, hogy lassan beszélek. Kérdezték, hogy ittam-e, vagy fogyasztottam-e kábítószert. Mindkét kérdésükre nemmel válaszoltam, de nem nagyon akarták elhinni. Megfújatták velem a szondát, ami persze negatív volt, s belevilágítottak a szemembe is "pupillavizsgálat" okán. Még egyensúly gyakorlatot is végeztettek velem. A végén megkérdezték, hogy miért beszélek lassan, s csak annyit tudtam nekik válaszolni, hogy a fáradtság miatt... El nem tudták képzelni, hogy az itt élő külföldiek mennyit dolgoznak itt...
A raktári munka mellett -már sokadszorra- ismét munkakeresésbe kezdtem. Mindenképpen vissza akartam menni a reptérre. Több pályázat beadását követően a Unique-Personal nevű közvetítő cég vett fel a reptérre csomagrakodónak, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok neki. A csomagrakodás mellett mindig volt -itt a reptéren- mellékállásom, s az egyiknél ismertem meg azt a céget, amelyikhez pályáztam check-in -esnek. A pályázat elküldését követően egy héten belül felhívtak, s két héten belül pedig mindenben megegyeztünk. A szerződésem aláírásakor kiderült, hogy rámpást is keresnek. Új szerződést írtam alá. Két nehéz, sokszor reménytelen időszak után végre azt kezdtem el csinálni, amiért eredetileg is kijöttem: rámpázni.
Köszönöm Havaş!
