Ma van három éve, hogy kijöttem Bajorországba
Augusztus első napja mindig évforduló itt nekem, 2012-ben ezen a napon jöttem ki, s azóta bő két hónapot leszámítva végig a reptéren dolgozok. Annak idején nagyon kevés, de az nagyon-nagyon hiányzott otthon, hogy ne jöjjek ki. Ha előre tudtam volna, hogy milyen lesz itt az első félévem, biztos nem vágok bele a kalandba: rosszabbnál rosszabb munkahelyek, megalázó helyzetek tömkelege, lerobbanó autó, a család otthon, én egyedül itt. Kész katasztrófa volt az egész. Még egyszer nem vállalnám be. A mai napig nagyon rossz visszaindulni otthonról, s könnyek nélkül szinte sohasem megy...
2013. áprilisában kezdett egy kicsit stabilizálódni a helyzetem, amikor vissza tudtam jönni a reptérre csomagokat rakodni. Nehéz, fizikailag igen megterhelő munka volt, de legalább kicsit jobban kiismertem magam a reptéren és új ismeretségekre, barátokra tettem szert. A "csomagdobálás" közben teljesen véletlenül pályáztam a mostani cégemhez, s így utólag látszik: hatalmas szerencsém volt, hogy felvettek. Egy -sérv- műtét miatt a rakodást abba kellett hagynom, s ha nincs a jelenlegi munkám, akkor valószínűleg újra kellett volna gondolnom az ittlétünket.
A mostani cégemnél remek kis csapat van, s nagyon szeretem a munkámat. Minden nap szívesen megyek ki a reptérre, s találkozok nagyon sok különféle emberrel. Minden járat egy új kihívás, figyelni kell a biztonságra és a menetrendre, de közben percenként megérint a légi közlekedés, a nagy világvonulás varázsa, az Airbusok, Boeingok és Embraerek világa. Amikor napnyugtában száll fel egy gép, amikor szakadó hóban toljuk ki az Air France Airbusát, amikor indulás előtt utolsó földi emberként elköszönök egy személyzettől, mind-mind megerősít abban, hogy egyelőre talán jó helyen vagyok. Mondom ezt annak ellenére is, hogy szívem szerint azonnal haza mennék, mert otthon vannak idős szüleim, a rokonaim, a barátaim, a régi lakóhelyeim, a Balaton, az otthoni ízek, illatok, s mert otthon az csak egy van. Ahol most élek soha sem lesz az. Ismerve az itteni nyugdíjrendszert -ami nem annyira fényes, mint az otthonról nézve látszik-, idővel úgy is otthon fogok majd kikötni. Kíváncsi lennék arra is, hogy az itt élő egyre több magyar hogyan gondolkodik erről. Amit látok és tapasztalok az az, hogy egyre többen vagyunk. Amikor a lakóhelyemre költöztem rajtam kívül nem volt még itt magyar. Most már több család sok gyerekkel él itt. Jól képzett huszonévesek, harmincasok, negyvenesek és ötvenesek...
Ilyenkor felvetődik a kérdés: Volt-e értelme és megérte-e eljönni -vendégmunkásként- Magyarországról? Erre nincs egyértelmű igen vagy nem válaszom. Annyiból talán igen, hogy megismertem egy másik országot, egy másik ország szokásait, szabályait, nyitottabbá váltam, s a hobbim egyben a munkám is. Az anyagi részét tekintve nem egyértelmű a helyzet: a képzettségemhez és munkámból adódó felelősségemhez képest alul vagyok fizetve, ami azt jelenti, hogy nem átszámolva, hanem kizárólag a bevétel-kiadás arányokat nézve otthon jobban éltem. Az ittlétem okán kevesebb illúzióm van az itteni életet illetően, s jobban megbecsülöm az otthoni világ számomra vállalható részét.
